Esküvői fotózás – Eddigi munkáim egyik legkedvesebb esküvőjeként tartom számon Zoltán és Timcsi nagy napját. Mindketten nagyon kedves barátaim és látni az ő örömüket leírhatatlan élmény volt számomra is. Hatalmas történet, ahogy ez a két ember egymásra talált és megtisztelve érzem magam, hogy az eljegyzésüket is én örökíthettem meg. Már ott feltűnt, hogy ők bizony nem egy átlagos pár. Állvánnyal érkeztek „fotózkodni” az előre gondosan kijelölt helyszínre, míg én egy hatalmas gödörben bujkálva, a fűben kúszva vártam a megbeszélt végszóra, ami jelezte számomra: bújjak ki a szikla mögül, mert néhány pillanaton belül megtörténik az eljegyzés. Amint meghallottam a titkos mondatot, elkezdtem a rejtekhely széléhez közelíteni óvatosan, ám az elképesztően szemfüles menyasszony azon nyomban így kiáltott: nézd, Zoltán, ott egy néni! Na, több sem kellett a vőlegény jelölnek, mondandóját rövidre fogva fél térdre ereszkedett. Volt ám nagy meglepetés és így szerencsére a „néni” is nyugodtan végezhette tovább a dolgát. Nem is egy eljegyzést örökíthetett meg, hanem kapásból kettőt. Amint elhangzott a nagy kérdés és a hezitálás nélkül mondott igen, a menyasszony csak ennyit mondott örömében ugrándozva: Játsszuk el még egyszer! Na, itt már nevetve sírtam én is a meghatottságtól. Mint később kiderült, a pár belső kis szokása, hogy a szép pillanatokat ’eljátsszák’ többször is, hogy amennyiszer csak lehet, átélhessék. Nem mindennapos, igaz?

Az esküvő is hasonló hangulatban telt, gyönyörű volt és megható. Számomra egyik legkedvesebb pillanat, mikor a szertartás után elkezdte az egész násznép az eget kémlelni. Nem is akármire lettünk figyelmesek: egy kis szivárvány jelent meg a kék égbolton, amely az örökké tartó, meg nem szeghető szövetség jelképe a Bibliában. Ez csoda volt, hogy alig győztem lencsevégre kapni az ég felé mutató kezeket és a felfelé pillantgató tekinteteket. Örök emlék marad számomra mind az eljegyzés, mind a polgári szertartás és az egyházi esküvő is. Ezt a kis blog bejegyzést pedig hadd zárjam a vőlegény fogadalmának elképesztően találó végszavával: „…amikor ott leszünk idősen, életünk legvégén, én majd csak annyit mondok: Játsszuk el még egyszer!”